Anya-fia

[tkt55]

Az életem zavarosan indult.
 
Apám megcsinált, aztán lelépett, mintha sürgős dolga lenne a galaxis másik végén. Megijedt állítólag a felelősségtől. A gyerektartást addig utalgatta, amíg anya ki nem derítette, hogy a cége csak papíron létezik, bűnügyekből él és küldi a pénzt. Akkor aztán ő is eltűnt – a látóteréből, a rendőrség elől, meg úgy egyáltalán a világból. Körözik. Büszke vagyok rá. Ja, nem. Utálom.
 
Anya pincérnő volt egy szállodában. Azóta is az. Nagyi vigyázott rám, mert anya reggeltől estig talpon volt, hogy eltartson. A nagyszüleim házában kaptunk egy leválasztott lakrészt: két szoba, fürdő, kis előtér. A saját bejárónk a kert felől. Anya elintézte. Meg mindent.
 
17 éves lettem. A születésnapom után nem sokkal anya előkapott egy prospektust. Hajó. Valami amerikai cég. Azt mondta, egy év munka, annyi pénz, hogy utána be tudjak iratkozni az egyetemre.
 
– Csak egy év – mondta, mintha magát győzködné. – Aztán itthon leszek.
 
Elment. Nagyiék figyeltek rám. Az első négy hónapban egyetlen szabadnapját sem vette ki. Nem jött haza karácsonyra, szilveszterre, semmire. Aztán egyszer csak itt állt az ajtóban.
 
Még most is összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, ahogy beléptem a lakásba, és megláttam. Ott állt a konyhában, abban a régi, kinyúlt pulóverben, amit otthon hordott. Rám nézett, elmosolyodott, és kinyújtotta a karját.
 
Úgy ölelt meg, ahogy csak ő tud. Nem az a felszínes cuppantás, amit rokonok művelnek a családi összejöveteleken. Belepréselt az illatába. A bőre, a haja, a mosópor, a kávé, a szállodai sampon az utazásból – minden összekeveredett. Azt az ölelést nem lehet elfelejteni.
 
Nem is tudtam. Akárhány lányt fogtam aztán magamhoz, akármeddig próbálkoztam, mindegyik más volt. Kicsit mindig kerestem azt a melegséget, azt az illatot, azt a testet, ami minden feszültséget levesz rólam egy érintéssel. Soha nem találtam meg.
 
Úgy, ahogy szerettem volna.
 
Mert anya fiatalos volt. Harminchét éves, de a sok rohangálástól, cipekedéstől, lépcsőzéstől a teste olyan maradt, mintha huszonéves lenne. Vékony. Nem a divatmagazinok csontos vékonysága, hanem a kemény munka formálta szálkás, feszes test.
 
Láttam. Lestem titokban, ahogy zuhanyozott. Sokszor.
 
Tizenhárom éves lehettem, amikor először történt. Este fél kilenc, anya behúzta a fürdő ajtaját, de a régi zár már nem akadt rendesen. Rés maradt. Álltam a résnél. Nem tudtam máshova nézni.
 
A meleg víz gőze szivárgott ki a résen, és vele együtt az ő illata. Nem a parfümé, nem a samponé. A bőréé. A meleg, élő, szappanos bőré. A gőzben anya ott állt a zuhany alatt, és én láttam minden porcikáját.
 
Nem volt nagy melle. Soha nem is volt. De nem is volt kicsi. Pont olyan, hogy a tenyerembe simulna, ha... A bimbóik sötétebbek voltak a napbarnított bőrénél. Vizesen ott lógtak a vízcseppek a hegyükön.
 
A hasa nem volt lapos, mint a modelleknek. Terhes volt velem, és az a bőr sosem feszült vissza teljesen. Egy pár vékony, ezüstösen csillogó csík húzódott a köldöke alatt. Az a has. Az az enyhén ráncos, puha bőr az alhasán. Azt a részt ilyennek még sose láttam senkin. Aztán anya megfordult.
 
Ott volt a popsija. Kemény, kerek. A rengeteg guggolástól, tálcák emelgetésétől olyan feszes volt, mintha minden nap tornázott volna. Sosem tornázott. Csak dolgozott.
 
A lábai. A karjai. Izmosak, de nem férfiasan. Inkább olyanok, mint egy táncosé. A sok járkálás, a poharak, tányérok emelgetése meglátszott rajta.
 
A lábfeje. Istenem, a lábfeje. Pici volt, mint egy gyereké. Apró, gömbölyű lábujjakkal. Mégis olyan határozottan állt rajta, mintha sziklába lenne vájva.
 
És a szeméremszőrzete.
 
Mindenhol másutt precízen szőrtelenített. A lábán, a hónaljában, a karján – mindenütt sima volt. De ott, lent... ott szinte gondozatlanul burjánzott. Sötét, dús, göndör szőrzet folyt le a combjára. A víz összeragasztotta, vékony, sötét csíkokban simult a belső combjához.
 
Ott álltam a résnél, és bámultam. Azt hiszem, nem látott meg soha.
 
Nem tudta. Biztos vagyok benne. Mert ha tudta volna, beszéltünk volna róla.
 
Hiszen mindig beszéltünk minden másról nyíltan. Beszéltünk máskor, más témákról. Tizenhárom éves koromban, pár héttel az első ilyen kukkolós este után, anya behívott a szobájába.
 
– Gyere, le kell ülnünk – mondta, és megveregette az ágya szélét. Nincs bennem semmi feszélyezettség. Neki ilyen volt a természete. Nyíltan, köntörfalazás nélkül.
– Tudod – kezdte, miközben a kezemet fogta –, a tested mostanában változik. A hangod, a szőrösödés, meg úgy... minden.
 
Bólintottam. Tudtam, mire gondol. Máskülönben is, néhány hete történt az első éjszakai magömlésem. Akkor még nem tudtam, mi az. Rémülten rohantam ki reggel anyához, hogy véres, de nem piros vagyok, vagy valami.
 
Ő csak nevetett. Nem csúfolódva, inkább kedvesen megnyugtatva.
 
– Az éjszakai magömlés – mondta – teljesen normális. A szervezeted így szabadul meg a fölösleges sperma nagy részétől, ha máshogy nem történik meg.
 
Pár nap múlva ismét beszélgettünk.
 
– De van egy másik módja is. Az éjszakai ürítések kiváltásának. Amikor te magad... segítesz rajta. A kezeddel. Megfogod, és addig csinálod, amíg el nem... hát, amíg el nem élvezel.
 
Elvörösödtem. Anyám ezt mondja nekem? Anya? Az én anyám?
 
Ő azonban teljesen higgadt maradt.

– Úgy hívják, maszturbálás. Semmi ördöngösség nincs benne. Mindenki csinálja. A férfiak, a nők is. A lényeg, hogy ne szégyelld. A tested a tiéd. Ismerd meg. Nyugodtan tapogasd, simogasd, nézd meg. Derítsd ki, mi esik jól neked.
 
Aztán felállt. Becsukta a szobaajtót mintha bárki is járna nálunk. Leült mellém, és a kezemet a nadrágomhoz vezette. Levette rólam,  mint mikor betegen vetkőztetett.
 
– Megmutatom – mondta halkan. – Hogy csináld. Hogy ne fájjon, ne legyen kellemetlen. Hogy tudd, merre, hogyan.
 
Nem volt ebben semmi erotikus. Nem úgy, ahogy gondolnád. Anya egyszerűen olyan természetességgel fogta a farkam, mintha egy borosüveget  mutatott volna be. A keze meleg volt. Száraz. A bőre mégis finom a kézvédő krémtől.
 
– Nem szorítod – mondta nyugodtan. – Csak lazán fogod. A hüvely is olyan, hogy ha félsz, összeszorul. De a te kezed a tiéd. Nem fog fájni.
 
Végighúzta a tenyerét a farkamon. A bőr feszes volt, a makk már vöröslött,   ahogy a fitymát lehúzta.
 
– Nézd – mutatta. – A makk a legérzékenyebb. Itt, ahol a bőr visszahúzódik. Ha ide érsz... itt a legjobb.
 
A keze lassan mozgott fel-le. Nem sietett. Nem is izgatta magát. Inkább olyan volt, mint mikor a hajamat simogatta gyerekkoromban. Csak most lentebb.
 
– Érzed, ahogy keményedik? – kérdezte. – Az a vérbőség. Ilyenkor izgatott vagy. Vágyódol valaki után. Vagy csak úgy, magától is beindul.
 
A másik kezével a heréimet érintette meg. Finoman, szinte óvatosan.
 
– Ez itt a here. A sperma termelődik benne. Ha sok összegyűlik, a tested úgyis ki akarja üríteni. Akár álmodban, akár... ilyenkor.
 
A keze felgyorsult. A tenyerében éreztem, ahogy a farkam lüktet. Az egész testemben lüktetett.
 
– Már közel vagy – mondta anya. – Érzed, ahogy összehúzódik a herezacskód? Ahogy feszül? Ilyenkor jön az orgazmus.
 
Az orgazmus szót olyan könnyedén mondta, mintha „reggeli” vagy „bevásárlás” lenne. Nem volt benne semmi súly.
 
Aztán elélveztem. A meleg, sűrű, fehéres cucc a kezére fröccsent. Anya nem húzta el a kezét. Hagyta, hogy rálőjjek. Óvatos fejő mozdulattal segítette az ürülést. Csak nézte, ahogy csorog az ujjai között.
 
– Ez a sperma – mondta. – Ebben vannak a hímivarsejtek. Ha egy nő petesejtjével találkozik, teherbe eshet. De ez most csak úgy... kijött belőled. Semmi gond.
 
Fogott egy zsebkendőt, közben mintha megnyalta volna,  de ez háttal volt,   félre is nézhettem, letörölte a kezét, aztán a farkamat is. Óvatosan, mint egy sebet.
 
– Menj, zuhanyozz le – mondta. – És ne felejtsd. Ez normális. A tested működik. Örülj neki. – kicsit talán másként sóhajtott.
 
Sajnos ekkortól kezdve minden elromlott.
 
Mert utána, akárhányszor a farkamhoz nyúltam – és egy tizenhárom éves fiú sokszor nyúl oda –, anya zuhanyzó teste ugrott be. Nem az a bizonyos első maszturbálós alkalom. Hanem a résen át látott kép.
 
Ahogy a víz csorog a lapockái között, le a gerince mellett, a feneke hasadékába. Ahogy a bimbói meg-megkeményednek a víztől. Ahogy a sötét, dús szőrzete alatt a vízcseppek összegyűlnek.
 
Az arca nem volt ott. Sosem az arca volt a lényeg. Hanem a test. Az illat. A melegség. Az az érzés, hogy ha most belépnék a zuhany alá, és hozzábújnék... az lenne a tökéletes. Az a biztonság. Az az otthon.
 
De közben tudtam, hogy ez nem normális. Vagy az? Nem tudtam. Senkivel nem beszéltem róla. Az iskolában a fiúk a pornószínésznőkről ájuldoztak. Én meg anyámról, de csak magamba soha ki nem mondva.
 
Egyre gyakrabban. Egyre kétségbeesettebben. Hiába ment ki a hajóra a virtuális zuhanyzó kép maradt.

A második négy hónapos hajós időszak könnyebb volt, mint az első. De csak azért, mert megtanultam kezelni a hiányt. Megtanultam nem gondolni rá egész nap. Csak éjjel. Meg reggel. Meg délben. Érettségire készülve figyelmem terelődött..
 
Miután visszament a hajóra lehúztam a kispárnája huzatát. Azt, amelyiken aludt.   A szobámba az ágyam alá dugtam egy reklámszatyorba.
 
Majdnem egy hónapig éreztem rajta az illatát. Minden este, mielőtt elaludtam, az arcomba húztam, és beszívtam. Aztán arra maszturbáltam, amit a résen át láttam. Hogy a víz csorog a combján. Hogy a keze a szőrzetéhez ér. Hogy talán... talán engem is szeretne úgy. Nem csak anyaként.
 
A huzat egy idő után elvesztette az illatát. Kimostam volna, de nem mertem. Nagyi gyanút fogott volna. Ezért kidobtam. Aznap este sírtam.
 
Nem azért, mert megszűnt az illat. Hanem mert tudtam, hogy soha nem lesz az enyém úgy, ahogy akarom.
 
Anya haza fog jönni. Megölel. Érezni fogom az illatát. Aztán mosni fog. Főzni. Dolgozni. És én tovább kukkolok majd a résen, míg egyszer el nem tűnik az a rés.
 
Vagy amíg el nem tűnök én.
 
Érettségim és a felvételim után jött haza. Már elmúltam tizennyolc. Telefonon pityeregve köszöntött fel, egy olyan béna hangüzenettel, ami alig hallatszott a sok háttérzajtól. Mikor megérkezett, meglepetés volt. Nem szólt előre.
 
Boldogan öleltem, és közben szívtam magamba az illatát. Még mindig ugyanaz. Nem változott semmi.
 
Aztán elárulta a nagy meglepetést. A szobatársnője – egy vékony, szemüveges lány, akiről sosem mesélt sokat – hazautazik két hétre, mert az anyukája nagyon beteg. Haldoklik. Ezt anya így mondta ki: haldoklik. Az ágy üresen marad. A főnökei engedélyezték, hogy anya lehozzon magához. A kanbinjában lehetek, ehetek a személyzettel, járhatok a fedélzeten, de a flancos éttermeket és büféket nem látogathatom. Persze. Nem is azért jöttem.
 
Nagyon örültem. Anya is.

Másnap kirepültünk az aktuális városba. Átrobogtunk a reptéri tömegen, aztán egy hajós transzferrel kivittek a kikötőbe. Anya bemutatott a főnökének – egy kövérkés, ősz hajú férfi volt, aki hanyagul megrázta a kezem – meg a személyzeti étterem vezetőjének, egy negyvenes nőnek, aki anyából indult ki, de aztán elmosolyodott, amikor meglátta, hogy nem vagyok vadállat.

 
Aztán megérkeztünk a kabinba.
 
Azonnal lezsibbasztott. Huhh.
 
Itt élnek ketten. Lassan már tíz hónapja. Az egész kabin talán két és fél-három méter széles. A plafon centikre volt a fejemtől – amikor beléptem, ösztönösen behajtottam a nyakam, pedig nem kellett volna. Két egyszemélyes ágy egymás mellett. Köztük még egy méter sem volt. Pont csak annyi, hogy valahogy végig lehessen menni a kabin hosszában, ha oldalazva csinálod.
 
Az ablak kerek volt. Zár nélküli. A víz felszíne felett lehetett, mert a hullámok verték folyamatosan – az üveg mögött zöldes vízfodor, néha egy nagyobb loccsanás, aztán megint csak a tompa koppanások.
 
Az ágyak felett, a plafonra szerelve szekrények lógtak. Olyan alacsonyan, hogy anya biztos a fejét beüti, ha nem figyel. Az ablak felett meg egy tévének mondott valami – egy ócska, poros kocka. Anya azt mondta, nincs idejük és erejük a napi hajtás után nézni. Elhiszem.
 
Aztán megláttam a zuhanyzót.
 
Egy üvegfalú kabin. Hosszúkás, valamiért – nem tudtam megfejteni, talán azért, mert a végén egy matt üveg ajtó volt, mögötte a wc. A zuhany üvegfalán át látni lehetett a wc körvonalait, de nem élesen,  kivehetően. Pont olyan homályosan, mint amilyen homályosan anya teste szokott megjelenni előttem éjszakánként.
 
Már akkor leizzadtam. Nem csak a melegtől – mert a légkondi alig fújt be valamit, és az is inkább langyos volt, mint hűsítő. Egy luxushajón. Szóval nem a melegtől. Hanem az összezártság érzetétől. Hogy itt alszik anya. Hogy itt fogok én is. Hogy a zuhanyban ő áll én meg...? Hogy az üvegen át...
 
– Figyelj! – anya hangja rántott vissza. – Négy egymást követő nap tizenkét órázom. Aztán három nap szabadom lesz. Akkor csak veled leszek.
– Szuper, anya – mondtam, és megöleltem. A ruhája izzadt volt, a repülőúttól meg a trópusi párától. A fedetlen karjaink a vállunknál tapadtak össze. Éreztem, ahogy a bőre a bőrömhöz ér. Az izzadt combjaink is összeértek egy pillanatra, mert a kabin olyan szűk volt, hogy máshogy nem is lehetett.
 
Első éjszaka. Agyban nehezen, de még elviselhető volt.
 
Mikor zuhanyzott kiküldött. Ha tudná hányszor kukkoltam. Persze mikor én zuhanyoztam ő bent volt. Próbáltam merev farkam takarni... közben meg bevillant ahogy kiverte 13 évesen.
 
Anya feküdt mellettem. Az imádott anyukám. Egy bugyiban aludt – nem bugyogott ki belőle a szőr, de látványosan ott volt. Az anyag szorosan tapadt a domborulataihoz, és én a szemem sarkából láttam, ahogy a combja belső ívénél a sötét folt tovább fut, lent, a bugyi széle alatt. Felül egy vékony pántos trikó. A mellei alig mozdultak, amikor megfordult.
 
Én a fecskémben aludtam. Semmi más.

Hiába éjszaka, a meleg sütött a hajó minden pórusából. Ha harminckét fok nem volt, akkor semmi. Nem hiába – a trópuson hajóztunk. Négy nap egyfolytában a következő kikötésig.

 
A repülőúttól kimerülten, anyát nézve, az ő illatát ilyen közelségből szagolva aludtam el én is.
 
Másnap felfedeztem a hajót. Végigballagtam a fedélzeteken, a korlátoknál leálltam bámulni a vizet – olyan színű volt, amilyet még sosem láttam, nem kék, nem zöld, hanem valami élő, fénylő türkiz. A szél meleg volt, párás, tapadt a bőrömhöz. Délután találtam egy nyugágyat az árnyékban, a mentőcsónakok mögött, ahol senki sem járt. Ott aludtam egyet. A hajó zúgása közben is csend volt.
 
Este közösen vacsoráztunk anyával a személyzeti étteremben. Apró, zsúfolt hely, műanyag tálcák, kiadós meleg étel. Anyám mellettem ült, néha a karomat érintette a könyökével, amikor a sóért nyúlt.
 
Láttam a fiatal pincércsajokat, a táncos lányokat. Cikáztak a termekben, nevetgéltek, titokban sminkeltek a raktár előtti folyosón. Biztos vannak, akiknek ez lenyűgöző. Engem hidegen hagytak volna, még akkor is, ha anya nincs itt.
 
Mikor végeztünk, anya előresietett a kabinba.
 
– Én megyek először zuhanyozni – mondta, és már indult is. – Nagyon fáradt vagyok.
 
Mire én kijöttem a zuhanyzóból anya már aludt.
 
A lábai kissé szét voltak téve, de nem provokatívan, csak úgy, ahogy egy fáradt ember lefekszik. A bal karja a lepedőn feküdt, a jobb a hasán. A pántos trikó és a bugyi egyszerűsége nem adott semmi hivalkodót a látványhoz – inkább törékennyé és nyugodttá tette.
 
Sokáig néztem. Mozdult a válla, amitől félre csúszott a trikó és szinte teljesen kilátszott a fél melle, még a bimbója is.
 
A szoba csendes volt. Csak a légkondi tompa zúgása, meg az egyenletes légzés halk ritmusa töltötte meg a teret. Az ágyon feküdt, teljesen kitakarózva – a vékony takaró félrecsúszott, a fal felé gyűrődött.
 
A mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Mély, egyenletes ütemben, mintha semmi sem zavarhatná meg. Nem mozdult, még aprót sem. A teste teljesen ellazult. Az arca kisimult, minden feszültség eltűnt róla.
 
Próbáltam valami apró jelet keresni. Egy rezdülést. Egy gyorsabb levegővételt. De nem volt semmi. A szemhéja alatt sem látszott mozgás. Nem járt ide-oda a tekintete. Olyan mély nyugalom lengte körül, amit ébren sosem lehet látni.
 
Ekkor vált világossá.
 
Mélyen alszik.
 
Az a fajta alvás volt ez, amikor az ember már teljesen elszakad a külvilágtól. Amikor a csend nemcsak a szobában van jelen, hanem benne is.
 
Valami megmagyarázhatatlan kényszer szorult belém.
 
Nem gondolkodtam. Talán nem is akartam. A testem,  a farkam mozdult, mielőtt az agyam bármit is szólhatott volna. Leguggoltam az ágya mellé.   A szívem úgy vert, hogy attól tartottam, felébred.
 
De nem ébredt fel.
 
A kezem megremegve ért a combjához. Az ujjaim finoman, szinte leheletvékonyan simítottak végig a bőrén. Meleg volt, alig érezhetően izzadt a trópusi éjszakától. A combjai között ott volt a bugyi anyaga – vékony, sötét pamut. Az ujjaim a széléhez értek. Megfogtam, és lassan, végtelen lassan félrehúztam.
 
A szőrzet. Dús, sötét, puha. Az ujjaim beletúrtak, félresöpörték a nedvességtől már enyhén tapadó szálakat. Alatta ott volt a nyílása. Már csillogott egy kicsit. Nem tudom, az alvás közbeni izzadságtól, vagy mástól.
 
A leheletem a bőréhez ért. Egyetlen apró rezdülés futott át a combján. Aztán semmi. Még mindig mélyen aludt.
 
Kinyújtottam a nyelvem.
 
Az első érintés olyan volt, mintha forró fémhez értem volna. A csiklója – apró, kemény, még alvás közben is – ott domborodott a nyelvem hegye alatt. Megnyaltam. Óvatosan. Csendesen.
 
Anya teste megfeszült egy pillanatra. A légzése gyorsabb lett, de nem ébredt fel. A szemhéja alatt a szemgolyók mozogni kezdtek. Álmodott. Az álom jelei ott voltak az arcán – apró rándulások a szája szélén, egy-egy összehúzódás a szemöldöke között.
 
Tovább nyaltam.
 
A nyelvem körbe-körbe járt a csiklója körül, néha lejjebb siklott a nyílásába, érezve a nedvességet, ami egyre bőségesebben gyűlt ott. A combjai ösztönösen szétnyíltak. Nem parancsolta, nem is tudatosította – a teste válaszolt, mielőtt az elméje bármit is mondhatott volna.
 
Akkor néztem fel.

Anya szeme nyitva volt, de nem úgy nézett, ahogy az ember a valóságot szokta. Az a tekintet olyan volt, mintha keresztülnézett volna rajtam. Mintha még mindig az álomban lett volna. A pupillái tágak, a pillantása üres, mégis valahogy... jelen volt.

 
A csiklóját tovább ingereltem a nyelvemmel, közben az ujjaim is a nedves nyílásához értek. Simogattam, körbe-körbe, nagyon lassan. A teste meg-megrándult. A légzése már a nyögés határán egyensúlyozott, de a hangokat lenyelte a félálom és a fáradtság.
 
Az arca. Istenem, az arca. Az álom jelei még ott voltak: a homloka ráncba futott, aztán kisimult, a szája kinyílt egy kicsit. A szeme hol kinyílt, hol becsukódott. Amikor nyitva volt, nem látott engem. Csak a belső képét, azt, amit a félálom vetített elé.
 
Tűrte.
 
Mert nem volt ereje felébredni. A tizenkét óra munka, a trópusi meleg, a több hétnyi kialvatlanság – minden összegyűlt benne. És a csiklója ingerlése... az meg csak rontott a helyzeten. Olyan érzés, amitől nem lehet felébredni teljesen. Csak elmélyülni benne.
 
A nyelvem felgyorsult. Az ujjaim beljebb csúsztak pinájába,   majd elvesztek benne. Anyám pinájába. A nedvessége – mert az már az övé volt, az ő válasza – összekeveredett a nyálammal.
 
Anya teste egyszer csak megmerevedett. A combjai összezárultak a fejem körül, de nem szorítottak. Ott tartottak. A medencéje finoman megemelkedett az ágyról. Egyetlen, hosszú, remegő pillanat.
 
Aztán elernyedt.
 
Az első életemben. Anya... Kielégült.
 
Még sokáig ott térdeltem mellette. A szőrzete összeragadt a nedvességtől. A bugyi félrecsúszva lógott a combja tövénél. A trikója felcsúszott a hasáig, kilátszott az a régi, finom, terhességi csíkos bőr.
 
Anyám nem mozdult. Egy darabig csak hitetlenkedve nézett,   majd a szeme becsukódott. A légzése egyenletesebb lett, mint előtte valaha. Mély. Békés.
 
Mintha csak egy álmot látott volna.
 
Nem tudom, meddig ültem ott. Talán percekig. Talán egy óráig. Aztán lassan, visszamentem a saját ágyamba. Lefeküdtem és sokáig bámultam a plafont.
 
A szívem úgy vert, mintha el akarna törni valamit a bordáim között.
 
Anya másnap reggel nem mondott semmit.
 
Felkelt, megreggelizett, elment dolgozni. A szája szélén volt valami – egy apró, alig látható mosoly. Vagy lehet, hogy csak a reggeli napfény tükröződött a bőrén.
 
Nem tudom.
 
Nem mertem megkérdezni.
 
– Ezt többet ne... – és kiment, de nem haraggal.
 
A bugyit a mosásban találtam meg. Anya bedobta a szennyesbe, mintha semmi sem történt volna.
 
Nem biztos, hogy teljesen emlékezett rá... bár ezt többet ne sokat mondó volt
 
Nem biztos, hogy nem... nem biztos,   hogy nem azt akarta jelezni, hogy de... többször is.
 
Egész nap az éjszakán járt a fejem.
 
Nem tudtam másra gondolni. A nyelvem íze, az ő nedvessége, az a remegés a combjai között. Bárhová mentem a hajón, azt láttam. A hullámokban a teste ringását. A napfényben a bőrét. Azt az álomtól terhes, üres tekintetét, amikor lenézett rám.
 
Sokat volt a törölköző a derekamon, mert állt a farkam. Folyamatosan. Még akkor is, amikor a fedélzeten sétáltam és a szél a képembe csapott. Még akkor is, amikor a kantinban ültem egyedül, mert anya nem velem evett.
 
Késő este ért vissza. Látszott rajta, hogy megint kemény napja volt. A válla görnyedt, a szeme alatt karikák. Már lezuhanyoztam. A kabinban ültem a saját ágyam szélén, és vártam.
 
Anya belépett. Egy pillanatig állt az ajtóban, aztán elkezdett vetkőzni.
 
– Fordulj el – mondta. De a hangjában nem volt határozottság. Nem parancs volt, inkább egy reflex, egy mondat, amit ki kell mondani, mert illik.
 
Nem fordultam el.
 
Ő sem erőltette. Levette a blúzát, a nadrágját. Majd lekerült a vékony trikó, ami már annyit mosott, hogy átlátszott a vállánál, meg a bugyi. Aztán ment a zuhanyhoz.
 
Végignéztem. Ő végig látta, hogy nézem.
 
Nem szólt.
 
Behúzta maga mögött a zuhany üvegajtaját. A víz elindult. A gőzben a körvonalai elmosódtak, de én minden porcikáját láttam. Azt is, ahogy a kezével a szőrzetéhez nyúl hogy megmossa. Azt is, ahogy a melleit simogatja a tusfürdővel.
 
Kijött. Felöltözött ugyanabba a vékony trikóba és egy új bugyiba. Letörölte a haját egy törölközővel, aztán odalépett hozzám.
 
Egy puszit nyomott a homlokomra.
 
– Jó éjt, kisfiam – mondta halkan.
 
Mire a szívem egyet dobbant, már aludt is.
 
Vártam.
 
Néztem. Az ágyában feküdt, a trikója felcsúszott, az egyik melle szinte teljesen kint volt. A bimbója sötét, a bőre még nedves a zuhanytól. A másik melle a trikó kivágásában ringott, amikor mélyet lélegzett alvás közben.
 
A farkam merev volt. Annyira, hogy szinte fájt. A fecskémben lüktetett, és a testem minden sejtje azt kiabálta, hogy most már nem állhatok meg.
 
Nem is álltam.
 
Leguggoltam mellé. Az ujjaim megint a bugyi széléhez értek. Félrehúztam. A szőrzete még nedves volt a zuhanytól, a bőre meleg. A nyelvem az éjszakához hasonlóan a csiklójához ért.
 
De ez most más volt.
 
Mert a farkam közben a combjához ért. Aztán a szőrzetéhez. Aztán a nyílásához.
 
Nem tudtam türtőztetni.
 
A makkomat lassan, szinte alig érezhetően a hüvelyéhez tettem.
 
Vártam.
 
Anya szemhéja alatt a szemgolyói cikáztak. Az álom jelei ott voltak az arcán – a szája megnyílt, egy apró, mély levegőt vett. Éreztem a leheletét. Vodka illata volt.
 
Mikor nagyon fáradt volt, otthon is ivott egy keveset a gyógyszer helyett. Egy kis pohár bor, vagy egy feles valami. Hogy átaludja az éjszakát. Itt a hajón is így lehetett.
 
Lassan beletoltam a farkam. A feszes kapuja a hüvelyének egy pillanatra ellenállt. Aztán átengedett. Belécsúsztam.
 
Anyám.
 
Az anyám.
 
Csukva volt a szeme, de a szempillái rezegtek. Aztán résnyire kinyílt. Látott. Nem azt a távoli, álomtól terhes tekintetet, mint előző éjjel. Itt volt. Jelen volt.
 
Mégis tűrt.
 
Nem lökött el. Nem húzta el a csípőjét. Csak nézett, és várt. A szája félig nyitva, a lehelete gyorsabb. A tekintetében nem volt tiltakozás. Nem volt egyetértés sem. Csak... tűrés. Kivárás.
 
Annyira izgalmas volt, hogy nem bírtam sokáig. A farkam mélyen benne volt, amikor elélveztem. A meleg, sűrű sperma elöntötte a hüvelyét. Anya egyetlen aprót nyögött. Aztán csend.
 
Nem lankadtam.
 
A farkam még mindig kemény volt benne. Mintha a teste körbenőtt volna. Mintha nem akart volna elengedni.
 
Érezte, hogy beléélveztem? Nem tudom. Azt sem tudom, hogy mi történt volna, ha másnap reggel felébred és számon kér.
 
De most nem érdekelt.
 
Bátorságot vettem. A csípőmet lassan mozgatni kezdtem. Ki-be. Ki-be. Eleinte óvatosan, aztán egyre határozottabban. A nedvesség – az enyém, az övé, összekeveredve – megkönnyítette a mozgást.
 
Anya csípője megmozdult.
 
Nem álmodta. Nem reflex volt. Mozdult. Velünk mozgott. A medencéje finoman emelkedett, amikor betoltam, és süllyedt, amikor kihúztam.
 
A szemembe nézett.

Már nem volt az a távoli, alvó tekintet. Itt volt. Teljesen itt. A pupillái tágak, a pillantása éles. Aztán átkarolta a nyakam.

 
Egyetlen, határozott mozdulattal megfordított. Felült rajtam.
 
Most ő volt fent. Én lent.
 
Anyám lovagolt rajtam.
 
A trikója még rajta volt, de a mellei kilógtak belőle. Az egyik teljesen szabadon, a bimbója kemény, sötét. A másik még félig a vékony anyag alatt. Ránéztem, és ő elmosolyodott.
 
Aztán lassan, nagyon lassan lehúzta a trikót. Először a bal válláról, aztán a jobbról. Az anyag lecsúszott a vállairól aztán valahol eltűnt az ágyon.
 
Ott ült rajtam félrehúzott bugyiban.
 
A mellei előttem ringtak minden egyes mozdulatánál. Nem voltak nagyok, de nem is kicsik. Pont a tenyerembe illeszkedtek. A bimbóik sötétek, a bőrükön apró, alig látható erek.
 
A kezem a melleihez ért. Megfogtam őket. A tenyeremben éreztem a súlyukat, a melegségüket, azt a feszességet, amitől az ember nem tud másra gondolni. A bimbók az ujjaim közé szorultak, kemények, nedvesek az izzadságtól.
 
A számba vettem az egyiket. A nyelvemmel körbejártam a bimbót, aztán szoptam. Finoman, aztán erősebben. Anya hangot adott ki – nem szó, nem nyögés, valami a kettő között.
 
A csípője közben nem állt meg. Ringatózott rajtam. Fel-le. Körbe. A farkam mélyen benne volt, és minden mozdulatánál a belső fala végigsiklott rajta.
 
A másik mellét is a számba vettem. A kezem a fenekén volt, segítettem a mozgását, irányítottam, hogy pont ott érje, ahol a legjobb.
 
Aztán elélveztem. Megint.
 
A második alkalommal mélyebbről jött. Az egész testem összerándult, a spermám másodszor is elöntötte a hüvelyét. Anya érezte. A tekintetében ott volt – tudta, hogy most is beléélveztem.
 
De nem állt meg.
 
Most már ő vezetett. A saját élvezete felé.
 
A tenyere a vállamon, a feje hátravetve, a haja az arca körül. A mellei minden mozdulatnál felfelé pattantak. A bimbók kemények, vörösek a szopástól.
 
Anya szeme résnyire szűkült. A szája kinyílt. A levegővétel felgyorsult, aztán egyszer csak megállt.
 
Egy másodperc. Kettő.
 
Aztán az egész teste összerándult. A medencéje rám szorult, a hüvelye összehúzódott a farkam körül. Anya hangosan, elnyújtva nyögött. A hang végiggurult a kabinban, aztán elhalt.
 
Az enyém is.
 
Lehanyatlott rám. A meztelen mellkasomhoz ért a meztelen mellkasa. A bőre izzadt, forró. A szívverését éreztem a saját bordáimon keresztül.
 
Sokáig feküdtünk így. Aztán anya lassan felült. Lemászott rólam. A combján csorogva folyt ki belőle a spermám. Nem törölte le. Nem szólt semmit.
 
A bugyiját visszaigazította magán. A mozdulata olyan volt, mintha ezt csinálná minden este. Mintha csak a párnáját rendezte volna át.
 
Aztán magához húzott.
 
Oldalt feküdtünk, ő a karjával átölelt, az arcom a nyaka hajlatában. Éreztem az illatát. A szappant, a tusfürdőt, a vodkát, meg valami mást – a saját testünk keverékét.
 
Már aludt. Pár másodperc alatt.
 
Én nem hittem el.
 
A szemem nyitva volt a sötétben. A kezem a combján feküdt. A bugyi alatt éreztem a nedvességet. Az enyémet. Belőlem folyt ki, és ő úgy aludt, mintha mi sem történt volna.
 
Dugtam az anyámmal.
 
Gondoltam a szavakat, de nem értettem a jelentésüket.
 
A hajó tovább dübörgött a trópusi éjszakában. Anya mellettem aludt. Én pedig sokáig néztem a kerek ablakot, a hullámokat, a sötétséget, és nem mertem megmozdulni.
Reggel.
– "Ezt soha többé nem. Megértetted? "
 
A hangja határozott volt. Szigorú. Nem nézett rám közben, az ágy szélén ült, a háttal felém, a trikója már a helyén, a bugyija is. A haja vizesen lógott a vállára.
 
Ismertem. Tudtam, hogy ezzel letudta. Nem fogjuk megbeszélni. Nem fogjuk kielemezni. Nem fogja elmondani, hogy mit érzett, hogy akarta-e, hogy nem akarta, hogy miért nem állított meg, amikor először a nyelvem a csiklójához ért.
 
Csak ennyi: soha többé.
 
Napközben a hátsó taton találtam meg.
 
Az a rész a hajón csak a személyzeté volt. Egy kopott, szakadt nyugágyon aludt összegubózva. A lába hasához húzva, a karja az oldalán, az arca a nap felé fordulva. Átfújt a szél – az az állandó, trópusi szellő, ami nem hűsít, csak fúj. Így nem izzadt bele a pincér egyenruhába.
 
Leültem mellé a földre. A fémfedélzet meleg volt a nadrágomon keresztül is. Nem szóltam. Csak néztem. Alvás közben az arca kisimult, a szája széle enyhén felfelé görbült. A szempillái rezegtek.
 
Szinte egy órát aludt. Akkor rezgett az órája.
 
Kedvesen ébredt. Mintha nem is az a nő lett volna, aki reggel a "soha többé"-t mondta. Megdörzsölte a szemét, ásított egyet, aztán felállt. Megigazította a fehér egyenblúzt, a szoknyát. A szoknyája alatt a combja összenyomódott, egy vékony, izzadt csík maradt a bőrén.
 
– Aludj este – mondta, mintha mi sem történt volna. – Szülinapi bulija lesz az egyik vendégnek. Soká végzek.
 
Elment. A cipő sarka kopogott a fedélzeten.
 
Este pucéran feküdtem az ágyon.
 
A kabinban sötét volt, csak a kerek ablakon át beszűrődő gyér fény. A hullámok tompán verték az üveget. Meleg volt – vagy harminc fok, a légkondi már megint nem működött rendesen.
 
A farkam a gondolaimtól is állt.
 
Aztán anya csendben lopakodott be.
 
Nem kapcsolt villanyt. Nem szólt. Csak a lélegzetét hallottam – apró, óvatos, mint egy macskáé. A szemem becsukva tartottam. A szempilláimon át szűrődő fény elárulta, hogy mozog a kabinban.
 
Kiváncsi voltam, mit tesz.
 
Anya lezuhanyzott. A víz zubogása, a tusfürdő illata, aztán a csend. Aztán a fürdő ajtaja nyikordult.
 
Kijött.
 
A szemhéjam résén át néztem.
 
Meztelen volt. Teljesen meztelen. A mellei a sötétben is világítottak – nem fényesen, hanem ahogy a bőr képes visszaadni a kevés fényt is. A szőrzete ott volt a combjai között, dús, sötét, puha. A teste még nedves a zuhanytól. Apró vízcseppek csillogtak a vállán, a mellbimbóin, a hasán.
 
Odatérdelt az ágyhoz.
 
A térdével a padlón volt, a mellkasa a matrac szélén. A keze a hasamhoz ért. Aztán lejjebb. Aztán a farkamhoz.
 
Megfogta.
 
A tenyere meleg volt. A mozdulatai nem voltak bizonytalanok. Mintha tudta volna, mit csinál. Mintha nem először tette volna.
 
A fejét lehajtotta. A haja nedves volt, a tincsei az arcomba csüngtek, amikor a szája a farkamhoz ért.
 
Az első érintés olyan volt, mintha forró, nedves bársonyhoz értem volna. A szája. A nyelve. Körbenyalta a makkomat, először óvatosan, aztán határozottabban. Aztán a szájába vette.
 
Nem tudtam tovább tartani a szemem csukva. Kinyitottam.
 
Anya ott térdelt mellettem. A feje a farkam fölött, az arca vörös, a szeme csukva. A szája széle szétfeszült. A kezével a tövénél fogta, ami a szájába nem fért el.
 
Szívta. Lassan, mélyen. A feje fel-le mozgott, a haja közben a combomat csiklandozta. A nyelve a makkom körül járt, néha lejjebb csúszott a farkam szárán, néha a heréimhez ért.
 
A lélegzetem elakadt.
 
– Anya – suttogtam.
 
Nem válaszolt. Csak szívta tovább. Mélyebben. Gyorsabban.
 
A kezem a hajába temettem. Nem húztam, nem irányítottam. Csak ott tartottam, éreztem a nedves tincseket az ujjaim között.
 
Aztán jött az élvezet.

Nem tudtam visszatartani. Az egész testem megfeszült, a csípőm ösztönösen felrántottam. Anya nem húzta el a száját. Bent tartotta. Éreztem, ahogy a spermám elönti a száját – az első lökés erős, aztán a második, a harmadik.

 
Anya lenyelte.
 
Minden cseppet. A torkán láttam, ahogy nyel. Nem köpte ki. Nem torpant meg. Végig a szájában tartott, végig szívta, végig a nyelvével simogatta a makkomat, amíg az utolsó csepp is el nem tűnt.
 
Aztán lassan, nagyon lassan kivette a szájából. A szája széle nedves volt, a nyálától, a spermámtól. Megnyalta a száját.
 
Nem szólt semmit.
 
Csendben mellém feküdt. Nem a saját ágyába. Mellém. A fejét a mellkasomra tette. A haját a kezével egyszer végigsimította, aztán a tenyerét a szívem fölé tette.
 
Már aludt is. Pár másodperc alatt. A légzése egyenletes, mély. Az arca a mellkasomon, a teste az enyémhez simulva.
 
A kabinban csak a hullámok verték az üveget, meg a kettőnk szíve.
 
Én nem mertem megmozdulni. A kezem a hajában maradt. A másik a hátán. A bőre meleg volt, sima, a gerince mellett éreztem a csigolyák apró dudorait.
 
Anya leszopott.
 
Anya lenyelte a spermámat.
 
És most itt fekszik rajtam, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon.
 
Az éjszaka közepén egyszer megmozdult álmában. A combját az enyém közé csúsztatta. A bugyi nem volt rajta. A szőrzete a combomhoz ért.
 
Nem aludtam egész éjjel. Nem tudtam. Kinyaltam az anyukám,   megdugtam és most ő leszopott. Csak ezen tudtam gondolkodni.
 
Nem beszéltünk róla, rólunk, a dugásról.
 
Azok a szavak – soha többé – ott lebegtek a levegőben a kabinban, de anya nem ismételte meg. Én meg nem mertem volna előhozni. Inkább hagytuk, hogy a légkondi langyos levegője szépen lassan szétszórja őket.
 
Az utolsó hosszú műszakja volt. Szinte már zombi módban jött-ment. Látszott rajta, hogy a teste már nem az övé, csak egy gép, amit a hajórendszer működtet. A szeme alatt karikák, a mozdulatai lassúak, a hangja fáradt, amikor este bejött a kabinba.
 
Lezuhanyzott. A víz csurgott róla, amikor kilépett az üvegfal mögül, és a meglepetésemre – nem a saját ágyába feküdt.
 
Az enyémbe. Mellém. Meztelenül.
 
A teste félig rajtam feküdt. Az egyik melle a hasamnak feszült – meleg, puha, a bimbója a bőrömhöz ért. A nedves szőrzete a combomnak nyomódott. A zuhany utáni illata mindent betöltött: a sampon, a tusfürdő, meg az a mély, bőrbe ivódott anyaszag, amit már tíz éve ismertem.
 
Állt a farkam.
 
Nem tudtam volna elrejteni, még ha akartam volna sem.
 
Anya észrevette. A combjával érintkezett a merevségem, és egy apró, alig érezhető mozdulatot tett – nem elhúzódott, nem közelebb. Csak... tudomásul vette.
 
De arra már nem volt ereje, hogy bármit is csináljon. Csak annyi volt benne, hogy a karjával átkarolt, a kezét a hátamra tette, és úgy kapaszkodott belém, mint egy kapaszkodóba. A feje a nyakam hajlatában, a lélegzete a bőrömön.
 
Már aludt is.
 
Sokára lankadtam le. A farkam sokáig ott feszült a combja és a saját hasam között, de a teste ringatózása, az egyenletes légzése, a melegsége lassan elaltatta a vágyamat is. Végül elaludtam én is.
 
A kabin ablakon sütött be a nap.
 
Valamiért nem tettek függönyt soha – vagy anyának nem volt ideje, vagy a kerek ablakhoz nem is gyártottak. A trópusi fény egyenesen a szemembe vágott.
 
Az órámra néztem. Reggel kilenc óra.
 
Anya oldalt feküdt, a hátát nekem fordította. Kiskiflibe görbült – a térde behúzva. A szuszogása alapján még aludt. Mélyen.
 
A testünk összefonódott. Próbáltam fejben beazonosítani, hol is vagyok én, hol van ő.
 
A feje. Az izzadt haja a karomon. A nedves tincsek a bőrömhöz tapadtak.
 
A hátának feszült a mellkasom. Nagykifli. Csak úgy egymásba simulva volt kényelmes.
 
A combom a feneke alatt neki feszülve. Az ő combja az enyém között.
 
A másik kezem felülről karolta át. A karja, a válla, a melle.
 
A tenyerem... a tenyerem a mellét tartotta.
 
Nem tudtam, mikor került oda. Az éjszaka folyamán, álmomban, vagy amikor utoljára átfordultunk. De ott volt. A tenyeremben a melle – a súlya, a melegsége, a bimbója a mutató – és középső ujjam között.
 
És a tenyeremen anya tenyere.
 
A kezét a kezemre tette. Tartotta. Mintha azt mondaná: ne vedd el.
 
Nem vettem el.
 
Aztán anya megmozdult.
 
Nem hirtelen, nem riadtan. Csak lassan, álmosan, mint aki tudja, hol van, mit csinál, és nem akar mást.
 
A szuszogása megváltozott. Mélyebb lett. Aztán a hangját hallottam – halk, szinte csak lehelet.
 
– Dugj meg... kérlek.
 
Alig volt hangja. Szinte csak szuszogta.
 
Ekkor éreztem, hogy a farkam mereven a feneke vájatának feszül. Nem tudom, mikor állt fel. Talán soha nem is lankadt teljesen le.
 
Anya keze hátranyúlt. Át a csípője fölött, a feneke mellett. A mozdulata nem volt bizonytalan. Nem tapogatózott.
 
A két ujja – a mutató és a középső – megfogta a farkam. A markolása határozott volt, de nem szorító. A makkom a tenyerébe ért, aztán lejjebb csúszott.
 
A pinájához igazította. Éreztem, ahogy a nedves, meleg nyílása hozzáér a makkomhoz. Anya egyetlen mozdulattal rátolta magát.
 
Belécsúsztam.
 
A haja az arcomba lógott. A combjai az enyémek közé szorultak. És ő ott  háttal, kiskifliből kiegyenesedve.
 
Aztán ringatózni kezdett.
 
Nem volt az a heves, szenvedélyes dugás, amit az ember a fejében elképzel, amikor ilyesmiről hall. Ez valami más volt. Redukált. Csak a lényeg. Egy lassú, egyenletes, szinte álmos ringás előre-hátra.
 
A csípője finoman mozgott. A farkam mélyen benne volt, és minden egyes mozdulatnál végigsiklott a belső falán.
 
Anya egyik keze közben a csiklójához ért. Az ujjai ott jártak a dús szőrzet között a farkam fölött. Láttam a válla fölött – a keze mozgása apró, körkörös volt. Gyorsabb, mint a csípőjéé.
 
Aztán megfogta a kezem.
 
A jobb kezemet. Azt, ami a mellén volt. A saját kezével vezetve a csiklójára tette. Az ujjaimat a saját ujjai közé csúsztatta, és a klitoriszára vezette őket.
 
Ott volt. Az a kemény kis dudor. A nedvességtől csúszós, a farkam minden mozdulatánál lüktetett a kezem alatt.
 
Ó, az a kemény kis dudor.
 
Anya a tenyerével fogta a kezem, és irányította. Mutatta, hogyan simogassam. Körkörösen, finoman, néha erősebben. Pont úgy, ahogy neki jó.
 
– Igen – suttogta. – Úgy... úgy.
 
Már nyögdécselt. Halkan, a hangját visszafojtva. A kabin falai vékonyak voltak, a folyosón bármikor járhatott valaki. Anya tudta ezt. Mégis folytatta.
 
A csípője egyenletesen ringott. A kezem a csiklóján. A farkam mélyen a pinájában.
 
Én ennyit bírtam. Élvezni kezdtem.
 
A gerincemben éreztem, ahogy összehúzódik minden – a heréim, a prosztatám, a farkam töve.
 
– Anya... – suttogtam.
 
Megtöltöttem a puncija belsejét. A meleg, sűrű spermám elöntötte a hüvelyét. Éreztem, ahogy a farkam lüktetve löki belé – egy lökés, kettő, három.
 
Anya nem állt meg. Tovább ringott rajtam.
 
Aztán kihúzta magát. A farkam kicsusszant belőle. Mielőtt lankadni kezdtem volna, anya megfordult – egyetlen, kecses mozdulattal – és ráült.
 
Szemben.
 
Akkor láttam először nappali fényben.
 
A nap beszűrődött a kerek ablakon, és aranylóan megült a bőrén. A haja összevissza állt, nedves volt a nyakánál, a tincsek az arcába lógtak. A szeme csukva volt, a szempillái hosszú árnyékot vetettek az arccsontjára.
 
A mellei előttem ringtak.
 
Nem az a fajta ringás, amit a pornóban látni – az a pörgős, „nézzétek, mekkora” mutogatás. Hanem egy lassú, természetes hullámzás, mint a hajó a vízen. A mellei nem voltak nagyok, de nem is kicsik. Pont olyanok, hogy a tenyerembe simultak. És most ott ringtak előttem, a napfényben, minden egyes mozdulatánál felfelé pattantak, aztán visszahullottak.
 
A bimbói sötétek voltak, kemények, a bőre a melleinek olyan sima, hogy a fény végigcsúszott rajta.
 
Anya ajka mosolygott. Nem a szája széle görbült – az egész szája mosolygott. Egy békés, álmos, szinte áhítatos mosoly.
 
Az arca megszépült. Nem mondom, hogy anya csúnya lett volna. De abban a pillanatban, ott, ahogy a napfényben lovagolt rajtam, az arcán minden fáradtság eltűnt. A karikák a szeme alatt, a ráncok a homlokán, a görcs a szája szélén – minden kisimult. Olyan volt, mint a régi képeken. Fiatal. Nyugodt. Boldog.
 
Egyenletes volt az üteme. Nem sietett. Nem akart semmit bizonyítani. Csak érezni akarta, ahogy a farkam bent van benne, és a saját csiklóját a medencéje mozgásával ingerli.
 
De az egyenletessége ellenére éreztem. Éreztem, ahogy a hüvelye belső izmai ráfeszülnek a benne lüktető farkamra. Nem egyszerre, nem görcsösen – hanem hullámokban. Ahogy a csípője előre-ringott, a belső falai összeszorultak. Ahogy hátra, elernyedtek.
 
Élvezett, közben feji belül a farkam.

Igen. A hüvelye – a mélye, a belső része – mintha szopta volna. Nem a szája, nem a keze. A pinája. Minden egyes mozdulatnál egy apró, finom szívás, ami a spermámat akarta kipréselni belőlem.

 
A második lövésem is kihozta belőlem.
 
Nem volt olyan erős, mint az első. De mélyebb volt. Az egész testemből jött, a gerincemtől a heréimig, és amikor elöntötte a spermám a hüvelyét, anya  nyögött egy halkat.
 
Csendesen élveztünk.
 
Nem lehetett hangos. A folyosó túl szűk volt, a lemez a kabinok között vékony. Egy ajtócsapódást is lehetett hallani két kabinnal arrébb. Nem kockáztathattuk, hogy meghallják.
 
Anya szája tátva maradt, a lélegzete gyors volt, de a hangot lenyelte. A mellei egyszer még megremegetek, aztán ő is elcsendesedett.
 
Leszállt rólam.
 
Az ágy szélére ült, aztán felállt. A tegnapi pólóm – a földön hevert – felkapta, és előbb a puncijához nyomta. Megtörölte. A combján csorgott egy kevés sperma, azt is felszívta az anyaggal. Aztán a farkamhoz nyúlt, és azt is megtörölte ugyanazzal a pólóval.
 
Mozdulatai olyan természetesek voltak, mintha ezt csinálná minden reggel.
 
– Menjünk reggelizni – mondta.
 
A hangja olyan volt, mint régen, otthon egy hétvégi reggelen. Amikor még nem volt hajó, nem volt négy hónapos távollét, nem voltak ilyen éjszakák. Amikor csak ketten ültünk a konyhában, ő a kávéját szürcsölte, én a tejembe mártogattam a kakaós csigát.
 
Csak néztem, ahogy öltözik.
 
Nem a pincérruhát vette fel. Szabadnapja volt. Így melltartót sem vett. Csak egy bő pólót húzott – egy régi, kifakult szürkét, ami annyira elnyűtt volt, hogy a mellei körvonala átütött az anyagon. A bimbói ott feszültek a póló alatt.
 
Bugyi nélkül vett fel egy sortot. A vékony, pamut sort úgy simult a csípőjére, hogy a feneke formája tisztán kirajzolódott. A combja belső ívénél a dús szőrzet egy-egy szálát láttam kilógni a sort szélén.
 
Gyorsan öltöztem én is.
 
A személyzeti étkezdében többen ültünk.
 
Nagy, kopott műanyag asztalok, szétfolyt kávéfoltok, a falon egy kivetítő, amin a hajó útvonala villogott. Volt, aki egyedül ült, fejhallgatóval a fülén. Mi ketten egy kisebb asztalnál.
 
Aztán volt egy nagyobb társaság is – a táncosok. A lányok még a reggeli sminkben is úgy néztek ki, mintha éppen most szálltak volna le a színpadról. A fiúk közül néhányan félmeztelenül, csak egy-egy vékony trikóban.
 
Anyával szemben ültem. A bő pólója alatt a mellei ringtak, amikor a kávéért nyúlt. A sortban a combjai összenyomódtak.
 
Nem beszéltünk semmiről. Csak ettünk. Ő egy croissant-t morzsált szét az ujjai között, én egy tál müzlit kanalaztam.
 
De a lába a lábamhoz ért az asztal alatt.
 
Nem húzta el.
 
A tekintetünk egyszer találkozott a kávéskanna fölött. Anya elmosolyodott. Ugyanúgy, ahogy régen reggel, amikor még otthon, a nagyi házában keltünk.
 
Mintha mi sem történt volna.
 
Mintha minden rendben lett volna.
 
A combom még mindig érezte a nedves szőrzetét. A kezem még mindig érezte a csiklójának kemény dudorát. A szám még mindig érezte a csók hiányát – mert egyszer sem csókoltunk meg egymás száján.
 
De a lábunk az asztal alatt összeért.
 
És azt nem húztuk el.
 
Reggeli után visszamentünk a kabinba.
 
Az ajtó becsukódott mögöttünk, és a hajó zúgása hirtelen távolinak tűnt. A kerek ablakon beszűrődő fény aranyló csíkokat rajzolt a padlóra. A légkondi továbbra sem működött rendesen, csak egy langyos, szinte állott levegőt keringetett a szűk térben.
 
Anya megállt az ágy mellett. Rám nézett. A tekintetében nem volt kérdés, nem volt habozás. Csak egy csendes, fáradt megadás – vagy talán valami egészen más. Valami, amire nincs szó.
 
Elkezdte levetni a pólóját.
 
A mozdulata lassú volt, majdnem álmos. Az anyag felemelkedett, először a hasa látszott – az a puha, terhességi csíkos bőr, amitől sosem tudtam elszakadni a tekintetemmel. Aztán a mellei. Előbb a bal, aztán a jobb. A bimbóik már keményen álltak, mielőtt még a levegő ért volna hozzájuk.
 
A póló a földre hullott.
 
A sort következett. Anya bedugta a hüvelykujját a derékrész alá, és egyetlen mozdulattal lecsúsztatta a csípőjéről, a combjáról, a térdéről. A dús, sötét szőrzete ott bukkant elő alóla, a napfényben majdnem feketén csillogva. A sortit a bokájánál hagyta, aztán kilépett belőle.
 
Meztelenül állt előttem.
 
Én is elkezdtem vetkőzni. A pólóm, a rövidnadrágom. A farkam már mereven állt, amikor a boxeremet lehúztam. Anya nem nézett oda. Vagy igen. Nem tudtam eldönteni. Az arca kifejezéstelen volt, de a szeme sarkában ott csillogott valami.
 
A zuhanyhoz ment. Kinyitotta a csapot.
 
Az üvegfalú kabinban a víz sugarai csapódtak a csempéhez. A gőz lassan felemelkedett, és az üveg homályosodni kezdett. Anya belépett a víz alá. A teste körvonalai elmosódtak, de én minden porcikáját láttam – a vállát, a fenekét, a haját, ahogy a víz átitatja.
 
Aztán kinyitottam az üvegajtót, és beléptem mögé.
 
A víz csapódott a testünkre.
 
Meleg volt, majdnem forróság. A gőz betöltötte a zuhanykabint, és a levegő olyan sűrű lett, mintha egy másik világba léptünk volna. A vízcseppek végigfolytak a bőrömön, az ő bőrén. A tusfürdő illata – valami semleges, hajós illat – összekeveredett a szappannal, meg azzal a mély, bőrbe ivódott illattal, ami csak az övé volt.
 
Anya az üveg felé fordult. A tenyerét a hideg lapoknak támasztotta, és a melleit az üvegnek feszítette.
 
A víz a hátán csurgott alá – a lapockái között, a gerince mellett, a feneke hasadékába. A feneke kerek, kemény volt, a vízcseppek végigsimították a bőrét, aztán lecsorogtak a combján.
 
A csípőjét hátratolta. Egy apró mozdulat. Alig észrevehető. De pont annyi volt, hogy a farkam a feneke és a combja között találja magát.
 
A testem a hátához ért. A mellkasom a lapockáihoz. A kezem a csípőjére simult – a csontjai élesek voltak a bőr alatt, a csípője széles, kemény. A farkam a feneke vájatába ért, aztán lejjebb csúszott, a pinája nedves nyílásához.
 
Beletoltam.
 
A víz mindent csúszóssá tett – a bőrét, a bőrömet, a hüvelyét. A makkom könnyen siklott belé, és amikor teljesen benne voltam, anya felsóhajtott – egy halk, hosszú sóhajt, amit a vízcsobogás majdnem elnyelt.
 
A mellei az üvegnek feszültek.
 
Láttam őket a zuhanytól homályos üvegen át – lapítottak, a bimbóik keményen nyomódtak a hideg felületnek. A víz a mellbimbóiról csorgott alá, vékony csíkokban a mellkason, a hason.
 
Elkezdtem mozogni benne.
 
Lassan. Mélyen. Nem volt szükség sietségre. A csípőmet hátrahúztam, aztán előretoltam. A farkam ki-be siklott a pinájában, minden mozdulatnál végigsimítva a belső falát. A víz minden löketnél a heréimhez csapódott, aztán lecsorgott a combjainkon.
 
Anya keze az üvegen kapaszkodott. Az ujjai szétnyíltak, a tenyere lapos. A feje előrebukott, a haja a vízben úszott, a tincsek a vállára, az arcára tapadtak.
 
A csípője kezdett velünk mozogni.
 
Nem csak tűrte. Nem csak fogadta. Ő is mozgott – hátratolta a csípőjét minden egyes belöketemnél, hogy mélyebbre érjek. A feneke a hasamnak csapódott, a víz minden ütközésnél fröccsent.
 
A lélegzetünk összeért. Az övé gyors, halk volt. Az enyém mély, ziháló.
 
– Anya – suttogtam, de a víz elmosta a hangom.
 
Nem válaszolt. Csak tovább feszítette a melleit az üvegnek, és hagyta, hogy a víz és a farkam egyszerre töltsön be mindent.
 
Aztán a zuhanytálcára ültem.
 
Hideg volt a fenekem alatt, de a víz melege hamar átjárt mindent. A lábamat kinyújtottam magam előtt, a sarkam a tálca szélén.
 
Anya rám nézett. A szeme csillogott a gőztől, a víztől, vagy talán valami mástól.
 
Aztán rám ült.
 
Szembe.
 
A combjai átkarolták a derekam. A térde a csípőm két oldalán, a lábszára a hátam mögött összefonódott. A pinája a farkam fölé ért – nem kellett igazítani, a teste magától megtalálta az utat. A nedvesség, a meleg, a súly – minden egyszerre ért utol.
 
A farkam felemelkedett benne, és amikor teljesen lenyomódott, anya mélyet lélegzett. Az arca a szemem előtt volt – a homloka, a szeme, az orra, a szája. A haja vizesen lógott a vállára, a vízcseppek a bimbóiról csorogtak a hasamra.
 
Elkezdett ringatózni.
 
A csípője lassan mozgott előre-hátra, körbe-körbe. Minden mozdulatnál a farkam mélyebbre siklott benne, aztán majdnem kicsúszott, aztán megint mélyre. A ritmusa egyenletes volt, majdnem hipnotikus. Mint a hajó ringása. Mint a szívverés.
 
A mellei a szemem előtt ringtak.
 
A bal melle a tenyeremben landolt – nem kértem, nem vettem el, csak ott termett. A súlya, a melege, a bimbója a mutató – és középső ujjam között. A másik melle szabadon ringott, a vízcseppek végigcsúsztak rajta, a bimbójáról a hasamra potyogtak.
 
Anya szeme csukva volt. A szempillái nedvesek, a szemhéja alatt a szemgolyók lassan jártak ide-oda. Az ajka mosolygott – nem a szája széle, az egész szája. Békésen. Majdnem álmosan.
 
Az arca megszépült a gőzben.
 
A karikák a szeme alatt, a ráncok a homlokán, a görcs a szája szélén – minden eltűnt. A víz, a meleg, a mozgás – valami mindent kisimított róla. Olyan volt, mint a régi fényképeken. Fiatal. Nyugodt. Otthonos.
 
Ringatóztunk.
 
Nem volt bennünk hevesség. Nem kapkodtunk levegőért. Nem feszültünk görcsösen a végső lökés felé. Csak mozogtunk. Egyszerűen, természetesen, mintha ezt csináltuk volna minden reggel azelőtt is, hogy a világ elrontott volna minket.
 
A víz csapódott a testünkre. A cseppek a vállamról a melleire, a melleiről a hasamra, a hasamról a combjára. Egy folyamatos, meleg körforgás.
 
Anya néha előrehajolt. Ilyenkor a homloka az enyémhez ért. A lélegzete a szám előtt volt. Éreztem az ízét – a reggeli kávé, a croissant, meg valami más, amit nem tudtam megnevezni.
 
De a szánk nem ért össze.
 
Egyszer sem csókoltuk meg egymást.
 
Nem értettem, miért nem akar csókolózni. A teste mindent megadott – a pináját, a melleit, a combjait, a nedvességét. A csiklóját a kezembe adta. A hátát, amikor hátulról dugtam. A csípőjét, amikor rám ült.
 
De a száját nem.
 
Tiszteletben tartottam. Nem kérdeztem. Nem nyúltam az arcához. Nem próbáltam közelebb vinni a szám az övéhez. Valahol mélyen éreztem, hogy az lenne a végső határ. Ami még szent. Amit nem léphetünk át.
 
Ami után nem lenne meg köztünk az anya fia kapcsolat.
 
Az orgazmusunk csendes volt.
 
Nem a feszült, görcsös élvezet, amit a férfiak egymás között emlegetnek. Nem a sikoltozós, márkakörmöket a hátba vájós női climax, amit a filmekben látni.
 
Hanem valami egészen más.
 
Egy lassú, szétterülő melegség. A gerincemből indult, onnan, ahol a farkam összeért a testem mélyével. Aztán szétáradt a medencémbe, a heréimbe, a combjaimba. Fel a hasamon, a mellkasomon, a torkomon át a fejem tetejéig.
 
Egyszerre ért utol minket.
 
Anya a szemembe nézett. A szeme kinyílt, és abban a pillanatban, amikor a belső izmai ráfeszültek a farkamra – azzal a lüktető, szívó mozdulattal, amit már ismertem –, a pupillái kitágultak. A szája kinyílt. Egyetlen, halk hang jött ki belőle – nem nyögés, nem sóhaj, valami a kettő között.
 
A víz tovább csapódott ránk. A hangját majdnem elnyelte.
 
Én is elélveztem. A spermám mélyen a pinájába lövellt, közben a kezem a mellein, a homlokom az övéhez érve. Éreztem, ahogy a hüvelye összehúzódik körülöttem – újra és újra –, és minden összehúzódás egy újabb apró lökést csalt ki belőlem.
 
Senki nem sikoltott. Senki nem szaggatta a másik haját. Csak ketten voltunk a víz alatt, a gőzben, a csendben – egy hajó gyomrában, a trópusi tengeren, és éppen csak annyi erőnk volt, hogy egymásba kapaszkodjunk.
 
Aztán anya előrehanyatlott.
 
A feje a vállamra került, a karja a nyakam körül, a mellei a mellkasomnak feszültek. A szívverését éreztem a saját bordáimon keresztül. Lassú volt. Egyenletes.
 
A víz tovább zuhogott ránk.
 
Sokáig ültünk így.
 
A zuhanytálcán. Összefonódva. A farkam még mindig benne, de már lankadóban. A spermám lassan kifolyt belőle, a víz elmosta, mielőtt a combjára ért volna.
 
Anya nem mozdult.
 
Én sem.
 
A víz egyre langyosabb lett, aztán majdnem hideg. Anya egyszer megborzongott, de nem állt fel. Csak szorosabban kapaszkodott belém.
 
A kerek ablakon át a nap már magasabban járt. A kabinban a gőz lassan felszállt, és a levegő ismét megtelt azzal a nehéz, trópusi meleggel.
 
Anya végül felemelte a fejét. A szemembe nézett. Az arca nyugodt volt, a szeme tiszta. A szája mellett egy apró, alig látható mosoly.
 
– Ez jó volt – mondta halkan. Nem kérdés volt. Tényközlés.
– Igen – feleltem.
 
Akkor először – és utoljára – a homlokát az enyémhez nyomta. Nem csók. De majdnem.
 
Aztán felállt. Elzárta a vizet. Kilépett a zuhanyfülkéből, és egy törölközőt vett maga elé.
 
– Száraznak kell lennünk – mondta a törölköző mögül. – A személyzeti ebéd előtt.
 
Nem nézett rám, miközben törölközött. Én is kiléptem, és a másik törölközőbe burkolóztam.
 
A kabinban megint csak a légkondi zúgott – most már tényleg langyosan –, meg a hullámok tompa koppanása az ablakon.
 
Anya felvette a tiszta pólóját, a sortját. Melltartó továbbra sem. Bugyi továbbra sem.
 
– Gyere – mondta az ajtóból. – Sétáljunk.
 
És kinyitotta az ajtót. A folyosón valaki épp ment végig, cipője kopogott a fémlemezen. Anya rámosolygott, mintha semmi sem történt volna.
 
Mintha az előző egy órában nem a zuhanyban dugtam volna az anyámat.
 
Bevallom: nem értettem. De nem is akartam érteni.
 
Csak követtem.
 
Soha nem beszéltünk a köztünk kialakult testiségről,  csak csináltuk.
 
Eljött  a búcsúzás.
 
– Jó,   hogy itt voltál kisfiam. Két hónap és lejár a szerződésem. A hajón hadjuk az ami itt történt. Ezt otthon nem csinálhatjuk. – bólintottam,   de belül küzdöttem ellene.
 
A két hónap lassan telt nélküle. Minden nap csak a hajón történtekre gondoltam, éltem át újra és újra. Végre hazajött. Mesélt majd mikor este mellécsúsztam az ágyában ott folytattuk ahol a hajón abba hagytuk.
 
Már két év telt el. Nem beszélünk a köztünk lévő titkos, tiltott dolgokról csak csináljuk és élvezzük.

Forrás